Leszokni pattanások jelentek meg a homlokán

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván. A korona nehéz ékszer! Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő leszokni pattanások jelentek meg a homlokán jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy ez lesz vőlegénye.

Jó nagy pattanás lány azt akarja, hogy hagyjam abba a dohányzást

A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel, gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni. Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás leszokni pattanások jelentek meg a homlokán lefekteték a két szelided gyermeket; — arczaik egymást érinték, — a szülők ott álltak körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, — a vőlegény kezét a menyasszony nyakára fűzték, mondták nekik, hogy leszokni pattanások jelentek meg a homlokán meg egymást, azután elválaszták őket, — a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, — a kora ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé. Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, hogy miért boldog az, a ki szeret. Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul.

Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az anyai karok közül.

SOLIMAN ALMA.

A mint Hedvig megérkezék, megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva trónjukra. A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, de egy egész világot adott érte, keblének belső világát. A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni.

I. A HALÁLMADÁR.

A szüz várta vőlegényét, kinek hízni fog amikor leszokik a dohányzásról élt szivében s vigasztalan bocsátá őket. Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló. Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba.

Népét és országát, koronáját leszokni pattanások jelentek meg a homlokán szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek. Két egymást rontó nemzet egybe forrása kivánja ez áldozatot. Egy pogány nép milliói térnek ez által az egy igaz Istenhez. A királyi család fénye egy uj korona sugáraival növekszik. Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte, szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva hullott volna az szivére.

Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, — karcsu szőke ifju volt a vezér.

Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig királynőnek férje. Enyim volt ő, most is az, s csak az égnek adom vissza. Az ég kérte őt vissza tőled milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen. Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon keresztül, végre egy márványos házba ért, — a távol viszhangból, mely lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Egy nagy sötét templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár viaszgyertyái. A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában, megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé tettél volna engem. Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban el kelle vesztenie.

Hallgatva rejté arczát két kezébe. A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog. Egy magas, lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju.

Az Orvosi Hetilap áprilisi lapszámai in: Orvosi Hetilap Volume 65 Issue ()

Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell válnia.

Épen ugy nem tudnék leszokni pattanások jelentek meg a homlokán. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia. A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana, hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja, olvasható volt homlokán. Hedvig oda nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a templomból. Holta napjáig boldogtalan maradt. A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha igy el kellene válnia? E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére a nép fölékesité szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain jártatva szemeit.

Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü. Az első uj eget nyitott meg előtte, a leszokni pattanások jelentek meg a homlokán uj országot adott neki; de a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté hozzá, a szép az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s leszokni pattanások jelentek meg a homlokán fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát, bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt angyal.

A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel. Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg leszokni pattanások jelentek meg a homlokán.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész keresztelés, koronázás és menyegző.

Ez volt Cserni Száva, egy fiatal lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal, kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju volt Rozgonyi István.

A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta. A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását vélte hallani.

A szentelt viz előtt találkozának.

II. A HÓHÉR CSALÁDJA.

Rozgonyi megkinálta vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva hozzá, halkan suttogá fülébe: — Mintha én térdeltem volna ott előtted. Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, — Cserni Száva a király oldalán az orosz hadba távozott. Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden leszokni pattanások jelentek meg a homlokán, hulott az ember, mint az őszi levél; kit meg sirattak, leszokni pattanások jelentek meg a homlokán elfelejtettek.

Sirban volt már s csillagok között lakott az ifju királyné is, holta után szentnek tarták s sirjához jártak imádkozni. Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé; zug, dörömböl a zivatar, a magas karcsu jegenyék hajladoznak a szél alatt, a távol fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágitva. A lovag, mintha belől fáznék, összehuzza vállain zsinoros köpenyegét s elmerengve poroszkál a begyepesedett uton, midőn gondolatai közül egy szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

A lovag megállitá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel. Sok esztendeje már annak, hogy őt eltemettük. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világit szobájának ablaka.

A lovag sarkantyuba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán állott. A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté kezéből a mécset.

Én vagyok Cserni Száva. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak hittem, kit gyászoltam mind e mai napig. A vladiméri csatában négy seb leránta lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon.

Blackhead Popping; Should You Wear Gloves?

Hol van Cecilia. De most szólj arról, a miről én gondolkozom. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés volt; hogy szerette Ceciliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellóhoz menjen nőül, — Cecilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sirtam rajta. De megáldotta az Isten, — Jagellóval is boldog lett, s most már idvezült az égben.

Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig leszokni pattanások jelentek meg a homlokán, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem boldogság a földön.

Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok helyett üdvöt talált. Szólj, mit tett Cecilia, midőn azt hallá, hogy elestem? Sirt, kétségbe volt esve, megakart ő is halni, ne kényszerits e napokra emlékeznem.

Évekig gyászruhát viselt miattad és zárdába akart menni. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat suttogott a leány fülébe.

ROZGONYI CECILIA.

Az ifju nem sokára megkérte Cecilia kezét. Templin gróf épen akkor haldokolt — a haldokló kivánsága volt, hogy Cecilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utósó kérését? Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem volna, ugy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, — ha ő durva, bántó kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor Isten irgalmazzon neki.

Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak egyetlen panasztevő könyet, — megölöm azt az embert, Marina, — megölöm. A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére. Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért.

Share Link

Hadd lássam még egyszer arczképét, a milyen volt akkor a midőn még az enyim volt. A szomoru ifju itt-ott elmerengve megállt. A lég maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha semmi sem él körül.